Mostanában valamiért gyakran megkérdezik, hogy honnan jött ez a fotózás dolog. Ilyenkor van hogy elgondolkodok a válasz előtt, mert az jut eszembe, hogy vajon a vízvezeték szerelőt is ilyen gyakran faggatják, hogy "és mondja Uram, miért épp a csövek??" Nem mintha zavarna vagy kellemetlen lenne a válaszadás, de mindig felvet bennem egy újabb kérdést, hogy ezt most vajon milyen felhanggal kérdezte az illető. A"honnan gondolod, hogy neked tehetséged van ehhez az egészhez" típusú kérdés, vagy a "te jó ég, ez annyira klassz, hogy miért nem foglalkozom én is ezzel" típusú kérdés . A válasz persze minden esetben ugyanaz csak nem mindegy, hogy amíg mesélsz úgy érzed, hogy magyarázkodnod kell vagy csillogó szemmel, lelkesedéssel tele beszélhetsz.
Nos, most bárki is olvassa nekem bizony lelkesen csillog a szemem, miközben írok :))
Tulajdonképpen mindig szerettem fotózni. Tini koromban barátnőkkel számtalan (ma már vállalhatatlan) fotósorozatot készítettünk egymásról. Persze akkor még nem volt kamerás mobilunk, hogy egy-egy bevásárlóközpont mosdójában, csücsörítve bújjunk össze egy gyors fotó erejéig -mint ahogy ezt a mai tinilányok csinálják -. Nem, nekem még a régi filmes, felhúzós kis automata gépem volt, ahol akár hónapokat is várni kellett mire elfogyott a film és végre el lehetett menni előhívatni a képeinket.
A kreativitás és az alkotásvágy mindig megvolt bennem, így visszagondolva már nem is értem, hogy annak idején, a gimi után miért nem indultam egyből valami kreatív pályán..... persze lehet, hogy akkor még kacifántosabbra sikeredett volna az önmagamra-, és a hivatásomra találás útja.
A gimi után tehát kommunikáció szakos egyetemista lettem. Az öt év alatt belekóstolhattunk a média több szegmensébe is. De hogy tudatosan vagy valami más szerencsétlen okból, az egyetem csak elvette a kedvem az egésztől.
Vessen meg, aki csak akar, de engem egyáltalán nem a közszolgálati média vonzott. Nem akartam tényfeltáró híradásokat, riportokat, sem unalmas és a közönség 80%-a számára (és legfőként magam számára) érdektelen dolgokat közvetíteni semelyik médián keresztül. Engem, mint a halandó 18-19 éves lányok többségét, a divat magazinok, a vidám és szórakoztató dolgok érdekeltek. Míly meglepő....
Persze a tanáraink és néhány koravén, elvont, magát túl komolyan vevő csoporttársunk szemében ez felettébb megvetendő dolog volt. Sőt én, aki még finoman, a magam visszafogottan pimasz és lázadó stílusában rá is tettem egy lapáttal, ahol csak tudtam, külön megbélyegzettként érezhettem magam. Tessék kérem, én bevállaltam Szegvári Katalin házi feladatára, mely szerint egy kiállításról - eseményről kellet összefoglaló beszámolót, mintegy tudósítást készíteni. Én az erotika kiállítást választottam. És igen, beszámoltam a műbrokikról, szrtipperekről és a többiről (persze nagyon szofisztikált stílusban). De ez csak egy a sok próbálkozásom közül, mely arra irányult, hogy észrevegyék, és elfogadják, engem a bulvár, a magazin és egyáltalán a könnyed témák világa érdekel, tűnjek ettől akármilyen felszínesnek is. A negyedik év valamilyen szinten visszahozta a lelkesedésemet, hiszen szakosodhattunk és a PR szakirány azon belül is Garamhegyi Ábel tanárunk üde színfoltot hozott. Végre egy érdekes és színes (a szó szoros értelmében) tantárgy. Bár, már akkor is megfigyeltem magamon, hogy az arculattervezésnek a grafikai, és a dizájn része kötött le valamint a reklám, mint színes, és képes! műfaj.
Az ötödik évre már egészen nyilvánvaló lett, hogy egészen mást várnak el tőlem ezen az egyetemen, mint amit én elvárok az egyetemtől, de azért a finisben már nem akartam abbahagyni. Viszont elkezdtem mellette egy három éves stylist iskolát. Végre valami, ami kreatív, színes, izgalmas és engem érdekel. Csak ne kellett volna annyit rajzolni, mert az viszont egyáltalán nem ment. Hiába, imádom a kézműves technikák számtalan fajtáját, türelmem is van és egész jó dolgokat csinálok, de ez a rajz dolog.... valahol a pálcikaember, napocska, kisvirág csendéleteknél leragadtam.
A stylist suliban a féléves beadandók mindig fotókkal illusztrált divatanyagok voltak, ahol mindent magunknak kellett elkészíteni. Hát ezt a részét nagyon élveztem. Bár időközben a suli mellett munkát kaptam, mint stylist és a suli valamilyen szinten lényegét vesztette, így azt nem fejeztem be. De végre ott voltam, ahol lenni szerettem volna. Sminkesek, operatőrök, fotósok, celebek és a divat közelében!
A munkámnak, 2005-ben az esküvő-nászút-várandósság-gyermekáldás vetett véget. És aztán nem sokkal később jött a következő baba. Az első négy otthon töltött év gyorsan elment, hiszen rengeteg új élmény és tapasztalás várt rám. De hogy az eredeti tárgytól ne térjek el, végig nagyon lelkesen dokumentáltam az életem eseményeit, és a gyerekek mindennapjait. Akkor még egy nikon coolpix kompakt fényképezőgéppel próbálkoztam.
Nem állítanám, hogy már a kezdetektől élvezhettem a férjem és a családon támogatását. Pláne mikor nekik kellett modellt állni. De a piszkálódó megjegyzéseik leperegtek rólam, hiszen akkor már tisztán láttam a különbséget azok közt a képek közt amiket mások vagy éppen én csinálok -ugyanazzal a géppel-.
Amikor a kisebbik húgom terhes lett csináltam róla egy sorozatot. Majd mikor megszületett Dominik, akkor egy baba-mama sorozatot is. Ezt áttörésnek tekintem, hiszen ez után jött az első "külsős" felkérés, miszerint csináljak egy kismama sorozatot a sógorom barátjának feleségéről. ÉS ekkor még mindig a kis kompakt gépem volt a fényképezés pedig pusztán hobbi.
Azt hiszem ekkortájt határozhatott úgy a Zuram, hogy komolyan kéne venni a törekvéseimet. Na meg, ha ennyire érdekel a dolog és úgy néz ki megy is nekem, akkor miért ne lehetne ezt hivatásszerűen űzni.
Így történt, hogy az egyik szülinapomra meglepett egy digitális, tükörreflexes Olymus E520-as fényképezőgéppel.
Ez már mindenképpen egy új fejezet kezdete, de még mielőtt bárki is azt hinné, hogy ez a fejezet a szuper képekről, a profi munkáról és pénzkeresésről szól ki kell hogy ábrándítsak mindenkit, mert ez a fejezet bizony a bosszankodásról, a sikertelenségről, az elkeseredettségről, a dühről és nem utolsó sorban a TANULÁSRÓL szól.
Hiába van az embernek egy okos, szupi kis gépe, ami rengeteg beállítási lehetőséget kínál a képek tökéletesítése végett, ha azt nem tudja használni a kezelője. Amíg a kompakt géppel a képalkotás oly egyszerű dolog volt, az új géppel oly nehéz. Megismerkedtem olyan új fogalmakkal -fehéregyensúly, rekeszérték, záridő, gyújtótávolság....- amiknek a létezéséről addig talán nem is hallottam. Magánórákat vettem egy fotóstól és fokozatosan elsajátítottam a digitális utómunka -esetemben photoshop- ha nem is minden, de sok csínját-bínját. És ma ott tartok, hogy minél többet megtanultam és tudok, úgy érzem egyre több minden van, amit még nem tudok és meg kell tanulnom. Mindig van hová fejlődni, mindig van mire költeni, hiszen egyre több technikai és dekorációs dolgot szerzek be, amik mind egy-egy lépéssel közelebb visznek az általam épp kitűzött célig. Amit természetesen egy újabb követ. Hálás vagyok hát a sorsnak, hogy erre terelgetett, a férjemnek, aki már előbb felismerte a készségemben rejlő lehetőséget, mint én magam és hálás vagyok magamnak, hogy tudok élni a kínálkozó lehetőségekkel. De leginkább azért vagyok hálás, mert már lassan hét éve "itthon" vagyok, GYES-en vagyok, mégsem temetett maga alá a házimunka, a pelenkák, a konyha és a szétkent mackósajt levakarása a falról. Van valamim, ami folyton frissíti a gondolkodásom, tettekre sarkall és nem hagyja, hogy parlagon heverjen a kreativitásom. És ez a valami a fényképezés, a fotó styling, és a digitális dizájn, mindaz, aminek végtermékét itt látjátok.
